A land art, amely 1967 vége felé született meg, és az Egyesült Államokban az E. A. T. (Experiments in Art merd Technology) hatékony támogatására tarthatott számot, a lakat lan természetre irányítja a művész figyelmét.
A hatvanas évek vége felé előszeretettel kezdtek különböző kreatív műveletekbe a művészek a jól berendezett galériák és múzeumok fa lain kívül is. Voltak, akik az eltávolodást olyan lendülettel hajtották végre, hogy meg sem álltak a nevadai vagy utahi sivatagokig. Néme lyek használatba tudtak venni földgyalukat és markológépeket, hogy hatalmas árkokat ássanak, vagy monumentális rámpákat emeljenek - talán az aeronauták, asztronauták számára kívántak kozmikus tá volságokból is regisztrálható jelzéseket adni.
A kezdeti és bátortalan tájékozódás a táj léptékben megvalósítható „nem galéria művészet" iránt művészek sokaságát késztette arra, hogy a vizuális kultúra új lehetőségeit itt, ezen a területen keressék. A táj formációi, a horizon tok vonalai, az időjárás alakzatai, az erózió, valamint a tér kiterjedé sei mind mint valóságos alkotói „anyagok" léptek be először a modern amerikai művészek immár kitágított falu műtermeibe.
A land art (tájléptékű művészet)
A minimal art a művészet eltűnéséről és anyagtalanná válásáról próféciáló filozofikus meghatározásai és következtetései előjelezték a „társadalmi determináció" szorításából szabadulás kísérleteit. A siva tagi jelek, kőspirálok, ősi kultúrák emlékeit idéző technikák azonban nemcsak egy művészeti irányzat váratlan és népszerű elterjedésének a dokumentumai voltak. Az embertől még nagymértékben független nek látszó természet kísértetiesen életszerűvé tett újra egy romanti kus világfelfogást, melynek projekciója testet ölthetett az atmoszférá ban, a nagyléptékű táj és égitestek kapcsolatában, az érintetlen „helyek" misztikumában, kultikus cselekményeket sejtető titkos formá cióiban.
Az irányzat jellemzői
A land-art megint csak a posztmodern fejlődés részeként jelenik meg. Az egész posztmodernben megfigyelhető a galéria-térből való kivonulás (racionális, steril, „white-cube"), szembehelyezkedés a hagyományos galériaszisztémával (a mű fizikai és szellemi dimmenzióinak a lehatároltságával); és a természet óriási szerephez juttatása. Ez jelen volt már a process-art-ban is.
A land art-ban először a minimal-art geometrikus formái, alapjelei jelennek meg hatalmas méretekben (a természet romboló ereinek kitéve).
Általában azt lehet mondani, hogy a tájban az emberi tevékenységtől érintetlen utolsó tiszta anyagot látták megtalálni a művészek. Az érintetlen területekre akartak kivonulni a művészek, és megtalálni a maguk számára tiszta anyagot és lehetőséget. A tájképnek újrafelhasználásáról is szó van. A tájat úgy tekintik, mint az utolsó tiszta területet az alkotásra.
Ugyanakkor ellentmondás az, hogy ezek a tájátalakítások ökológiailag nem tekinthetők tisztáknak, támadhatatlannak. (Christo esetében mindig visszaállítják az eredeti természeti egyensúlyt, - de a korábbiak, Heizer és Smthson esetében nem így történt). Mindenesetre ezek rendkívül radikális beavatkozások a természetbe.
A land art fellép a spirituális múlt védelmében is, fel akarják ébreszteni a panteisztikus szentséget.
Process art, land art és minimal art:
A process art szoros összefüggésben van a land art-tal, a természettel való szoros kapcsolat fenntartása végett és mindkét irányzat nagyon erősen az aktuális időhöz kötődik.
A process art és a land art a modernizmus utolsó irányzatával, a minimal-arttal szembehelyezkedve jött létre, annak gyárszerű termelésével, strukturális tisztaságával, sterilitásával, időtlenségével helyezkedett szembe.
Process art:
A process art lényege: a művész személyiségét, alakító gesztusait, a művész-egot maximálisan háttérbe szorítja, visszavonja (ilyen módon követi a minimalizmus elképzeléseit, de szembehelyezkedik a performanszal), de ehelyett az anyag belső tulajdonságait használja fel, az anyag mozgásaiban lévő tulajdonságokat metaforikusan értelmezi (ilyen szempontból lesz fontos Eva Hesse, aki ezeket az átalakulási folyamatokat az emberi egzisztenciával köti össze és értelmezi). Az alkotás folyamatán van a hangsúly. A természet hozza létre a műveket, roncsolja, változtatja, őket.
A harmadik dimenzió mellett megjelenik az idő is. Az anyag közvetlen, aktív, időbeli párbeszéde hozza létre a művet. A kész, befejezett mű alkotás helyett ebben az irányzatban az idő láthatóvá tételéért folyik a küzdelem, méghozzá leginkább fotósorozatok segítségével.
A folyamatművészet szoros kapcsolatban áll a konceptuális hozzáállással, hiszen a mű itt-is, akárcsak a conceptual art-ban nem annyira a „valóságról”, hanem mindenekelőtt önma gáról vall.
A process art művészi attitűd
Szemben a performansszal - mely ugyanígy a minimalizmussal szemben jött létre (erősen személyes aktusok, személyiségek jelentek meg) - a process-művészek sokkal inkább a természeti folyamatok személytelen eszközeit használják fel. Organikus, természetes anyagokat alkalmaznak: gumit, fát, füvet, jeget, fűrészport, olajat, illékony anyagokat, stb. Maga a természet hozza létre a művet, - maga az idő (amely folyamatokat láttunk már Beuys művészetében is). Az anyag változásai; az anyaggal való személyes kapcsolat fontossága; aktív és időbeli küzdelem; - már az absztrakt expresszionizmusban, tache izmusban is megjelent.
Tehát egy új műalkotási folyamat figyelhető meg a '60-as évektől kezdve, mely megint csak Duchamp-tól ered. Ez, az a fajta alkotói módszer, mely nem direkt módon, behatárolt, artisztikus, magas-művészeti eszközökkel hozza létre a műalkotást, hanem éppen ellenkezőleg: iparos munkákat szabadidő munkákat, játékot, művészeten kívüli elveket használ fel.
Művészi gesztusok: halmozás, függesztés, szétszórás, ragasztás.
Szakemberek: Tóth Ildi, Maróti Dénes
